A Szent Margit Templomba csak 2021-től járok, mivel akkor költöztem a kerületbe. Az életem legnagyobb részét Budán, pontosabban a Tabánban éltem le. Ott voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. Úgy gondoltam, hogy soha nem kell elhagynom azt a helyet. A Jóisten azonban másképp rendezte az életemet. Édesanyánk halála után ketten maradtunk nagybeteg nővéremmel, és muszáj volt lakhelyet váltani.
Először azt hittem, hogy nem fogok tudni ennyi idő után itt megszokni. Óriásit tévedtem. Olyan közösségbe kerülhettem, amit mások csak álmodni mernek. Megtaláltam itt, a margitosoknál a második családomat. Hosszan tudnám sorolni, kik segítettek ezen az úton, de mivel senkit nem szeretnék kihagyni, így röviden: akiket a Jóisten közvetlenül kijelölt erre. A legfőbb földi koordinátor és ösztönző természetesen Laci atya volt.
Mára már úgy érzem, tényleg sikerült beilleszkednem. Nagyon sok területen önkénteskedek. Egyházfenntartást szedek, részt veszek a karitász munkájában, felolvasóként szolgálhatom az Urat vasárnaponként, és az információs ponton is dolgozom.
A legmeghatározóbb és legfantasztikusabb élményem – amit soha nem felejtek el - a 2024-es augusztusi Margitos Nagytábor volt. Legnagyobb meglepetésemre olyan visszaigazolásokat kaptam a személyiségemet illetően, amiről tényleg nem álmodtam. A többiek olyannak láttak engem, mint amilyen ifjúkoromban voltam: egy állandóan nevető, boldog, vidám, nyitott ember. Arra kértek, maradjak mindig ilyen. Számomra ez nagyon ösztönző és megható.
2025-ben az a megtiszteltetés ért, hogy önkéntes sekrestyénként is az Úr dicsőségét hirdethetem „szürke eminenciásként”. Fantasztikus, összetartó, segítő csapatba kerültem. Őszinte hála legelsősorban Zsoltinak. A hab a tortán az, hogy egyidejűleg Laci atya felkért az információs pont vezetésére, ami mindig is az álmom volt, hiszen eredeti végzettségem üzemgazdász, így most visszatérhettem kicsit régi szakmámhoz.
A mottóm a következő: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket." (Mt 11, 28)